PÁRIZS UTÁN – INTERJÚ VARGA ÁDÁM EZÜSTÉRMES KAJAKOSSAL

Én egy éremmel szerettem volna hazajönni Párizsból, persze mindenki a dobogó legfelső fokát célozza meg. Úgy éreztem, hogy van esélyem az aranyra, de ez egy nagyon szoros verseny volt, sok jó klasszissal. Egyáltalán nem vagyok csalódott ezüstérmesként, sőt, az volt az első gondolatom, hogy meg van sikerült. Főleg úgy, hogy futam közben, még belülről sem tudtam, hogy hanyadik leszek, mert nem álltam végig jó helyen, én ezt a taktikát választottam, de végig ott volt a fejembe az a gondolat is, hogy hát ezt lehet, hogy elrontottam, és nem lesz annyira jó a vége, tehát nekem is váratlan volt az, hogy ekkora át tudok indulni az utolsó negyedben és utol tudom érni a többieket.

Mennyire érzed magad motiváltnak? Változtatott-e a párizsi eredményed ezen?

Nem érzem, hogy a motivációm bármiben változtatott volna, csak azért, mert már két ezüstöm van, úgy gondolom innen csak feljebb léphete és csak ez lehet az egyetlen motiváció. Abban mindenképp jobb, hogy egy jó eredmény után könnyebb elkezdeni felkészülést a következő megmérettetésre, mint egy rosszabb után és ezt jó eredménynek fogom föl. Persze hajtok az aranyéremre, de nem ez az egyetlen dolog, ami úgymond motivál engem. Nem ez az a cél, amit úgy érzek, hogy el kell érnem, hanem amit meg szeretnék csinálni, az hogy a jövőben is hely tudjak állni, mint ahogy eddig, ha ez sikerül, én elégedett vagyok.

Jól, ahogy korábban is mondtam szerintem, jó állapotban voltam egész felkészülés során és ez felkészülés végére is kitartott. Szerintem jól megcsináltuk azt, hogy nem is pihentem túl magamat a versenyre, de nem is utaztam kifáradtan. Kint már nem edzések voltak, hanem finomítások, jónak éreztem a mozgásomat, meg sok erőt éreztem végig. Az előfutam is a döntőközt, egyesben mondjuk volt három nap, amiben versenyeztem is, meg nem is, ezeken a napokon jónak éreztem magam.

Milyen volt a pálya most? Milyen volt a víz?

Kétszer voltam itt korábban, mind a kétszer szezon végén, a jól megérdemelt pihenőmben végül is nyaraltunk. Tavaly például az előolimpián jártunk itt. Furcsa volt úgy gondolni erre a helyre, hogy ez eddig a nyugalomszigete volt, most pedig tele van rendőrökkel-katonákkal és nézőkkel. A pálya maga több helyen nagyon hínáros volt és ez sokaknak problémát okozott, ez baj hiszen ez az eredményüket is befolyásolta.

Nem vett ki fizikálisan belőle, az biztos, hogy be szerettünk jutni a döntőbe, így mind a kettőnknek rosszul esett, hogy kiestünk. Ha tovább jutunk, akkor én a mezőny végére tippeltem magunkat párosban. Viszont tudtam, hogy a főszámom az 1000 méter, erre készültem. Habár fáradtságot nem éreztem utána egyáltalán, de éreztem viszont pozitív hatásait, hogy addig sem telt el eseménytelenül egy nap, mert nagyon nehéz szerintem versenyeken azokat a napokat átélni, amikor nincsen semmi dolgod. Jó, hiszen versenyeztél, szóval érzed a versenyhangulatot, és ezek amúgy nagyon nehéz dolgok, főleg az semmitevés nagyon nehéz, és ez ebben is segített, hogy picit levitte a stresszt, valamit csináltunk. Szerintem a mozgásomon, főleg a felkészülési időszakban egész sokat segített, hogy picit meggyorsított a páros. Tehát ezeket még pozitívnak is fel tudom hozni a páros edzések javára.

Milyenek tervezted a döntőt?

Én úgy képzeltem el a futamot , hogy Kopasz Bálint és Pimenta elől, mindenki előtt. Ezzel szemben 100 méter után eldöntöttem, hogy  vízezek, ikervízen haladok tovább. Bálint az nem is volt annyira elől, a Pimenta előrébb volt, Dosztál is ugyanúgy előttem volt és én egy vonalban voltam a többiekkel is. Nem így  terveztem el, de végül ebből hoztam fel magam.

A bolyból kitörve ,még is feltörtél az élmezőnybe. Mi történt? Mit éreztél?

Bálint és Pimenta nagyon elment. Viszont éreztem azt 500 után, hogy egész sok erőm van, és meg azután is ezt éreztem, amikor megindultam. Szerencsére nem savasodtam el egyből, szépen tudtam övezni, meg erőt adni a húzásokba és még plusz erőt adott, hogy láttam, hogy négyen voltunk elől. Jobbnak éreztem őket, még is felértem.

Különlegesnek mondanám az egészet, mert egy kicsit azt érzem, hogy ez az első olimpiám, hiszen Tokióban nem volt meg mindez a sok élmény, úgymint a nézők, a verseny utáni pillanatok, hogy felvonulhattam az Eiffel-torony előtt nyakamban az éremmel a nyakamba. Ezek teljesen kimaradtak Tokióból, ott meg volt a verseny, meg voltak a gratulációk telefonon, de ez az élő dolog nem volt meg. Furcsa volt, éreztem, hogy egyik részem, hogy nagyon fáradt így a verseny után, legszívesebben feküdnénk az ágyba, de másrészt tudom, hogy ezek a pillanatok azok, amik nem lesznek soha életemben, és tudom, hogy nagyon szerencsés lehetek, hogy ezeket átélhetem. Próbáltam minden pillanatát jobban kiélvezni, úgy érzem sikerült is, örülök neki, hogy ezeket az emlékeket így átéltem és elégedetten szállhattam ki a hajóból.

A magyar csapat többi tagjával mennyire találkoztál? Hogy éreztétek magatokat?

Találkoztunk a záróünnepségre ott maradt sportolókkal és együtt is utaztunk haza. Jó hangulatban telt eredménytől függetlenül, mert mindenki élvezte az utolsó napokat. Persze fáradtak is voltunk, mert nagyon elfáradtunk a haza útra, még így is hogy Párizs egész közel van, de sok dolgot meg kellett csinálnunk előtte és utána is.

Hogyan kezeled a verseny utáni időszakot érzelmileg és mentálisan?

Nagyon boldog vagyok, hihetetlenül jó érzés, ami Tokió utána átéltem, meg most is. Mind a két verseny után azt éltem át, hogy megcsináltam mindent, ennek kijött az eredménye, és most úgy pihenhetek, meg úgy szórakozhatok, hogy tudom, jól elvégzett munka van a hátam mögött.

Mik a terveid? Van még versenyed hátra az idén?

Maradt még másfél hét pihenőm, amit igyekszek kitölteni mozgalmas programokkal. Szeptembertől mindenképpen szeretném elkezdeni az iskolát. A következő verseny az október közepén lesz egy meghívásos világkupa Kínában.

Mit üzennél azoknak a fiatal sportolóknak, akik arról álmodnak, hogy egyszer ők is olimpikonok lesznek?

Nehéz kérdés. Szerintem a legfontosabb nem az, hogy nem eredményeket érjenek el, nem az, hogy milyen versenyt akarnak megnyerni, hanem csak annyi, hogy élvezzék.

Sokkal többet számít az, hogyha mondjuk húsz év múlva, akik most fiatalok, és már ország nem lesz az életükben a kajak-kenu, vagy akármilyen más sport, akkor úgy gondolnak vissza, hogy ez igenis adott hozzájuk valamit, igenis élvezték, születtek ott barátságok, amik még megmaradnak, és nem esetleg úgy, hogy volt valami céljuk, szép dolog, hogy célja van az embernek, de ott lesz benne a keserűség, hogy azt nem érte el.

Szóval csak annyit kívánok, hogy élvezzék amit csinálnak, legyen az bármi is.